#6

Egy vak ember ült az épület elötti lépcsőn.
Lábai között egy kalap,
régi, megkopott palatáblával,
rajta a következő szöveg:
VAK VAGYOK.
KÉREM
SEGÍTSENEK !
Éppen arra járt egy fiatalember,
s látva, hogy a kalapban alig néhány fillér van,
dobott bele......
.....pár forintot.
Azután kérdezés nélkül elvette a táblát a vak ember öléből,
zsebkendőjével letörölte a kusza betüket,
és írt rá néhány szót.
- majd elment.
Délután, amikor visszatért az emberéhez
örömmel nyugtázta ,
hogy a kalap immár szépen telt mindenféle pénzzel.
A vak felismerte őt lépteiről,
s megkérdezte tőle:
-Ön írt-e a táblámra? S, ha Ön, akkor mit ?
-Semmi olyat, amely ne lenne igaz. - hangzott vidáman a válasz,
szólt és mosolyogva távozott.
A vak ember talán sohsem tudta meg,
hogy a táblán ez a 6 szó állt csupán.
Csak 6 szó,
amely szívekre talált.
TAVASZ VAN,
ÉS ÉN,
NEM LÁTHATOM !

Pocsék hangulatban ébredtem... Utálom
az ilyen napokat. Utálok szomorú lenni. Annyira be tudok ilyenkor
fordulni, hogy az szinte hihetetlen. Megint csalódnom kellett
valakiben, és ez ollyan nem fain dolog. Nem szeretek csalódni. Most
megint megfogadtam, hogy nemengedek magamhoz közel senkit, de ezzel
úgysem segítek magamon. Tanulópénz... fájdalmas, de mindenért meg kell
fizetni. És úgy tűnik, egy pár felhőtlenül, önfeledten boldog napnak és
érzésnek most kell megfizetnem az árát. Ez van. Nagykislány leszek és
mosolygok szépen a nagyvilágra, még akkor is, ha semmi kedvem.

Még
jó, hogy azért, azt hiszem, vannak, akik mellettem állnak, ettől picit
jobban vagyok. Lassan erőt veszek magamon, és a világvége-mindenmindegy
hangulatom megkoronázása képpen megeresztek pár telefont leendő
álommunkahelye(i)m irányába... mostanában úgyis jól viselem az
elutasítást, van benne részem bőven... De persze a remény hal meg
utoljára, az esély megvan, hogy miután meghallják bájos hangomat,
ráébrednek, éppen ilyen munkaerőre van szükségük..

Egy pillanat
alatt omlott össze minden. Gondolatban ezer és egy variációt játszottam
le. Térdre hullottam és könyörögtem. A nyakába borultam, megcsókoltam.
Arrébb léptem és szótlanul elengedtem.És semmit sem tettem, csupán a
gondolataim cikáztak. Bennem csendben meghalt minden ábránd, álom,
remény. Csak álltam, nem mozdultam, vártam, hátha ő teszi. De nem
tette. Nem mozdult, és hiába maradt mégis. Ültünk egymás mellett, mint
két idegen. Nem tudom, hogy volt-e ennél több valaha is. Lassan azt
hiszem, nem. Én se voltam neki több, egy idegen, akivel megosztotta az
életét néhány pillanatig. Hogy történt, már nem tudom. Egyszer csak ott
volt, és a részemmé, az életem részévé vált egy észrevétlenné kövült
pillanatban. Elvett mindent és a mindenséget adta markomba cserébe. De
mikor elment, elvitte, és most itt vagyok, összetört lélekszilánkok
hasítják fel bőrömet álmok romjai közt kuporogva, míg a könny és
véráztatta emlékek elhalványulnak bennem.

Farkaskölyök legyek, ha értem a pasikat... de most komolyan... Addig
már én is felérem ésszel, hogy ha nekem kell, én nem kellek neki, és
fordítva. De mi a csudát csináljak egy pasival, aki mindent produkál
egyszerre...? Totál olyan, mint Szabó Lőrinc Semmiért egészen című
versének sorai, "...mint lámpa, ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom...".
Ez a kedvenc versem, már évek óta, de sosem akartam a lámpa lenni... és
most mégis. Az a baj, hogy pontosan tudom, ha csak tudni, kell, hogy ez
nem jó így, és NEM-et kell mondanom, de valahogy sose sikerül hihetőre
az a nem, mikor éppen ott van, mikor ölel, mikor magának akar. Olyankor
az a halk nem beillik egy bizonytalan igennek is. De hát hogy is tudna
az ember lánya nemet mondani egy olyan zöld szempárnak, és annyi
ígéretnek, ami azokban a szemekben csillog. Néha persze megy a dolog.
Sőt. Úgy két hete találkoztam egy pasival, aki esetleg kirángathatna
ebből a senkinek se jó helyzetből. Persze ezt pár napra rá előadtam
Neki is, mert véletlenül beszéltünk telefonon. Hja, kérem, így még
talán sose bubogtunk telefonba, pláne úgy, hogy tudta, bármelyik
munkatársunk hallhatja. És azóta ha épp együtt melóztunk, úgy jött
utánam, hogy öröm volt nézni. Lehet hogy kicsit túlzásba is vittük.
Eddig azért erre ügyeltünk. Most előfordult, - persze csak poénból -
simán úgy beszélgettünk, hogy közben frankón összesimultunk, meg olyan
szöveget lenyomtunk, hogy a melletünk álló új kolléga, aki ezt a műsort
még nem láthatta, totál zavarba jött. Szegény... pedig mi tényleg csak
poénkodtunk... Hja, érdekes kapcsolat a miénk, az biztos. Azért nem sok embertől kapok olyan ígéretet, mégha poén is...hogy még egy ilyen mozdulat, és az asztalon kötök ki hiányos öltözékben.
Mindezt a munkahelyünkön.Tény ami tény, azért hiányozna, ha nem ilyen
lenne. Mióta ismerem, azóta ilyen a kapcsolatunk, és jobb
pillanataimban azért beismerem - persze szigorúan CSAK magamnak -
igenis ilyennek szeretem, és kész. Csak néha rámtör a csajos romantikus
életérzés, és a babarózsaszín szemüvegemen át leskelődve elhitetem
magammal, hogy én azt akarom, hogy a pasim legyen. Pedig tudom, mégha
fáj is beismerni, nála nincs kizárólagos tulajdonjogom. És olyankor
szenvedek. Kutyául. Meg sírok. Hosszú, álmatlan éjszakákon át. És
olyankor nem szeretem. Meg tudnék halni érte, de gyűlölöm, amiért
bánt. Akkor is, ha nem is direkt csinálja. Csak sajnos, egy idő után
mindig visszatalál hozzám. És olyankor jó együtt. Imádom hallgatni a
szuszogását, mikor mellettem alszik. Meg ahogy álmában megsimogat.
Ahogy reggel, miközben én készülődök dolgozni, ő még alszik az
ágyamban, és álmodik, édeses, álmosos álmokat... ha pedig felébred
valamire, álmosan kérdezi meg mennyi az idő, én pedig visszasuttogom
neki, hogy aludjon még, majd felkeltem, ha megyek. És az a néhány óra
olyan jó Vele. Olyankor tényleg csak az enyém. És elfeledtet velem
minden fájdalmat, egészen addig, amíg este haza nem megyek az üres
lakásba, és el nem alszok éjjel ott, ahol nemrég még ő aludt,
beburkolózva az ágyamban hagyott illatával. És kezdődik minden előlről.
Vagy nem. Talán egyszer nem lesz tovább, de azt nem lehet tudni, hogy
ez mikor jön el. Nem beszélünk róla. Egyáltalán, ha nagy ritkán ránk
szakad az édeskettes, úgy, hogy nem munkahelyen vagyunk, vagy
valamelyikünknél, már olyan szépen tudunk hallgatni, hogy még... Nemrég
egy autóval mentünk haza meló után, az út több, mint felét végigültük
csöndben. Végül én kérdeztem valami tök semleges dolgot, csak hogy ne
legyen akkora a csend. Olyan volt, mintha megkönnyebbült volna, mintha
addig valami zavarta volna. Azt hiszem sose tudom meg, hogy mi,
de utána már szinte végig ő beszélt... Hja, és egy ilyen pasival
szemben legyen okos az ember lánya... Biztos van, akinek ez megy, de az
sajnos nem én vagyok. Legalább is még nem.

"Nem
sok mindenben értettek egyet. Tulajdonképpen semmiben. Állandóan
veszekedtek, minden nap sértegették egymást. De a nézeteltéréseik
dacára egy dolog közös volt bennük: imádták egymást."

A nyári kalandok többféle okból érnek véget, de mindent összevetve egy
dolog közös bennük: hullócsillagok, fenséges, megismételhetetlen
pillanatok, az örökkévalóság felvillanása, mely egy perc alatt elillan."

Nem lesz könnyű, iszonyú nehéz lesz. Minden nap meg kell küzdenünk, de én
erre vágyom, mert akarlak téged mindenestül, örökre, együtt, minden
nap."

Az igazi szerelem felemel, és mindig többre sarkall. Lángra lobbantja
szívünket, és békét teremt az elménkben. Te ezt tetted velem, és remélem, én is ezt tettem veled."

Már nem vagyok szomorú, mert tudom, hogy ez igazi szerelem volt. És ha
egyszer a távoli jövőben találkozunk az új életünkben, boldogan fogok
rád mosolyogni, és majd eszembe jut, hogyan hevertünk a fák alatt,
miközben megtanultunk szeretni!"

Ez egy vicc.
Egy nagyon rossz vicc. Játsszuk el. De minek? Már az se megy. Nem
érted. És talán én se. Ne. Már ne játsszuk el. A függöny legördült.
Senki sem tapsol. A néma csend rátelepedett mindenre, és amit szabadon
hagyott, azt belepte a sötétség. Fullasztó magány ült körénk. Közénk.
Pedig én vártam, akartam, kértem. Értem és Érted. Érted. Érted? Már nem
érted. Ha egyáltalán valaha értettük. Miért kérdezel, ha nem vársz
választ? Miért keresel, ha magamra hagysz, miután rám találtál? Egy
vicc. Egy nagyon rossz vicc. Mindjárt legördül a függöny. Előtte még,
utoljára, játsszuk el. Játszunk szerelmet és egymást. Játsszuk el, hogy
értjük. Érted. Értem. Érted? Értem? Értünk. Mielőtt legördül a függöny.

Megint hiába.
Csak vártalak csendben, szótlanul, hogy jössz, ahogy ígérted, de nem.
Te most sem jöttél. Nem tudom, mi történt, a telefon is makacsul
hallgat. Már a csalódottság is kevés, hogy sírjak. Belefáradtam a
játékaidba. Már nem hiszek Benned. Még hiányzol. Pillanatok, emlékek,
érzések és mozdulatok foszlányait őrzöm. Még hiányoznak. De már csak
pillanatok. A Mi. Te már nem kellesz. Idegen vagy, rideg, számító és
kegyetlen. És szép lassan közömbös. Igen. Egy szép emlék leszel, mi
néha megtalál, elidőzik nálam, mosolyt csal szemembe, majd tovább is
áll. De helyedre nem léphet senki. Szívem legmélyét többet nem adom ki,
megőrzöm magamnak, nem akarok az égbolt szélén lábat lógatni, mert már
tudom, előbb-utóbb elengedik a kezem és én lezuhanok megint a földre.
Nem feledem, ami volt, megőrizlek Téged magamnak. Ha valaki szép
szavakból szőtt fátyollal ismét a felhők fölé csalna,, egy örök
mementóvá kövült pillanat utánam nyúlna, a pillanat, mikor szemembe
néztél és lelkemhez értél, Te, ki ezek után mégis engedtél földre
zuhanni. Nem kérek már szavakat, nem kellenek a mások által nekem
álmodott álmok. Léptem nyomát nem őrzi a por, bőröm illatát nem hordja
tovább a szél, csupán magányom mélységes csöndje dübörög végig utamon,
melyet magam járok. Egyedül, Nélküled, nélkülük. Szárnyaszegett angyal,
ki visszavágyik az égboltra Hozzád és farkas, kit nem köt már csalfa
fátyol se lánc, mégis tudja, csodák már nem várnak többé rá. Lépteit
elnyeli a sűrű por, idő mossa el nyomát, hogy többé senki se
találhasson rá.